HA EGYSZER A JÖVŐBEN A MÚLTUNKKAL TALÁLKOZUNK…
Bármily furcsán hangozzék is, a fenti cím nem feltételes módban fogant, hanem kijelentő mondatként értékelendő! Igen, mi történik akkor, ha egyszer a közelebbi vagy távolabbi jövőben szembetalálkozunk a saját múltunkkal, vagy ha úgy tetszik, az emberiség eleven múltjával? Azzal a múlttal, amelyet eddig csupán ásatag leletekből, a régészek, a történelemtudósok kihamvadt nyelveket és sokismeretlenes rejtélyeket megfejtő, olykor fantáziadús felidézése révén ismerünk.
Mi történik akkor, ha egy napon mindazt, amit mi csupán történelemnek nevezünk, s elfogadunk önmagunk és töméntelen ősünk egymás után sorjázó élete gyanánt, egyszerre vérbő, lüktető valóságként szemlélhetjük?
Bárki azt felelheti erre a szokatlan felvetésre: ugyan, kérem, micsoda mesterkélt kérdés ez! Senki sem találkozhatik sem önmagával, sem őseivel. Ami volt, elmúlt, vissza nem varázsolható!
Nos, akkor álljunk meg egy pillanatra! Vegyünk sorra néhány tényt. Valamikor, évmilliárdokkal ezelőtt, adott időpontban, elindult ennek a rejtelmes, véghetetlen valaminek a fejlődése, melyet mi világegyetemnek nevezünk. A számtalan naprendszer egyikén az idők folyamán, egy bolygón – kereszteljük el Földnek! – szénbázisú alapon élet sarjadt. Ez az élet terebélyesedett, s különböző létformák után az egyik fejlődési ágon „kitermelte” magából a legfejlettebb gerinces lényt – mondjuk –, az embert.
Hogy a gerinceseknek ez a válfaja, fejlődése során, hová jutott, erre nem szükséges sok szót vesztegetnünk, csak tükörbe kell pillantanunk, szétnézni önmagunk körül, s milliom változattal zúdul ránk a válasz.
Ezt a feleletet pedig habozás nélkül elfogadjuk, sőt megdönthetetlen igazságként fogadjuk el.
Ámde mai tudásunk szerint a világegyetemben számtalan, a miénkhez hasonló naprendszer kering, és a nagy számok törvénye alapján tízmilliós nagyságrendű kell hogy legyen azoknak a bolygóknak a száma, amelyek a Föld ikertestvéreként fejlődhettek, tehát ha élet fakadt rajtuk, csak olyan élet, akár a miénk.
Ilyenformán ha valamikor, kilépve Naprendszerünkből, eljutunk, tételezzük fel, hogy éppen a Tau Ceti egyik bolygójára, melyen Zsoldos Péter regénye, a Távoli tűz játszódik, előfordulhat, hogy a jövőben az emberiség múltjával találkozunk. Az idő és tér végtelenségében néhány ezer vagy tízezer évnyi fejlődési fáziseltolódás kevesebb egy röpke másodpercnél, s valamelyik sokadik utódunk ott, azon a ma még feltáratlan bolygón mivelünk, sőt akár a kőkorszak kezdetén tengődő elődünkkel találja magát szemközt. Találkozhatik az emberi kultúra valamennyi változatával, a magunk szintjén levővel éppúgy, mint az alacsonyabb fokon maradttal vagy éppenséggel a fejlődés sokkal magasabb fokára hágottal – akár mindhárommal egy időben is.
Azt, hogy különböző szintű és a fejlődés más-más fokán álló kultúrák és civilizációk egymás mellett létezhetnek, Leakey professzor ásatásainak eredménye óta nem tagadhatjuk. A fejlődés örök törvénye nem ismer vastag ácsceruzával meghúzott választóvonalat. Az egyik fejlődési szakasz nem a másik után következik, hanem az újabb akkor csírázik ki, amikor elődje sorvadásnak indul, s akár évszázadokig-ezredekig futhat egymás mellett, mígnem az egyik kivirágzik, s a másik teljesen elenyészik, esetleg nyomtalanul.
A Kalahári sivatagban, a Föld legkietlenebb táján él a busmanok kivesző népe, néhány száz kilométerre a XX. század világűrt ostromló emberétől. A történelemtudomány művelői ma már úgy sejtik, hogy egy előző, nagyon magas szellemi szintű fejlődési korszak utolsó hírnökei. Magányos nyelvük, a természet titkait a mostani homo sapiensnél összehasonlíthatatlanul jobban értő, érző, vele azonossá váló tudásuk előtt nem rejtély az állatok „beszéde”, sőt a gondolatátvitel sem, mindaz a kincs tehát, amit mi valahol civilizálódásunk során elveszítettünk, és napjainkban keresgéljük újra, lélekszakadva.
És még sorolhatnánk tovább ezeket a fejlődés- és kultúrarejtélyeket Mohenjodaro központi fűtéses, folyóvizes, fürdőszobás, hatezer éves, előd és utód nélküli civilizációjától hosszan-hosszan. Kik voltak élvezői, honnan jöttek, és hová tűntek? A tudomány egyelőre nem ad rá feleletet, csupán megállapítja a fellelhető tényeket: ezt tudjuk, ennyit tudunk, és jelenleg nincs tovább!…
Mégis, ha valaki ilyen kevés adat birtokában álmodni kezd, és regényt ír a busmanok kifürkészhetetlen homályba vesző elősorsáról, vagy Mohenjodaro homok alá temetődött csodálatos napjait vetíti elénk, bármily fantasztikus is ez – a regény történelmi regény lesz. Éppígy történelmi regény Jack London Ádám előttje vagy Golding Az utódok című világhíres műve, holott az emberiség ezen korszakairól ugyancsak nem maradt kézzelfogható nyom! De hát mitől történelmi regény az effajta irodalmi alkotás?
Erről folyt a vita azon a szekszárdi írótanácskozáson, ahol éppen a történelmi regényről volt szó. A vita során a történelem hézagainak kérdését boncolgatták, amelyek, akár a világűrben a fekete foltok, jelenleg még áthatolhatatlanok, s lényegüket a tudásra vágyók ki nem fürkészhetik tényekre történő igyekezetükkel.
Perjés Géza a maga történészi mivoltában oldotta fel a valószínűségek-valószerűtlenségek látszólagos ellentmondását:
„Az író… fantáziájától, intuíciójától, lélektani és esztétikai érzékétől vezettetve hézagokat tud kitölteni, és egységet tud létrehozni ott is, ahol a pusztán logikai lépésekben haladó történész nem talál megoldást…”
Egy másik hozzászólás Perjés Géza kiállását az írói fantázia hézagtöltő jellege mellett ilyenformán egészítette ki:
„…ha pedig a mesélés szenvedélyének és szeretetének révén eljutunk az »ihlet« fehéren izzó hőfokára, akkor valóban megtörténhetik az, hogy az író a múlt hézagos tényanyagát ebben a »látomásos« állapotban ki tudja egészíteni…”
Ez a két hozzászólás magyarázatot ad Jack London és Golding regényeinek történelmi mivoltára!
De ha a történelmi regénnyel kapcsolatos ily meghatározások érvényesek a ködös múltra, éppily érvényesek a hasonlóan homályos jövőre is.
Tehát nemcsak a múltra visszavetítve, hanem a jövőbe előrenézve is lehet történelmi regényt írni, éppen a földi történelem párhuzamában! Ha a fejlődés törvényei az egész világegyetemben azonosak – márpedig azonosak! –, akkor, ha valahol szénbázisú alapon indult el az élet, a jövőben találkozhatunk a múltunkkal.
Ez a logika mondatja ki velünk a fanatikus sci-fi hivők számára „szentségtörő” mondatot: Zsoldos Péter regénye, a Távoli tűz, nem mindennapos sci-fi, hanem egyben, sőt elsősorban, ragyogó fantáziával, intuícióval, lélektani és esztétikai érzéktől telített történelmi regény, melyben írója az „ihlet” izzó hőfokán – hogy a fentebb idézett két véleményt összekovácsoljuk – „látomásos” állapotban papírra tudta vetni ezt a jövőbeni találkozást.
Gregor Man, A Viking visszatér Tau Ceti emberlakta bolygóján rekedt főhőse tény- és adatszerűen megalapozva éli végig, tizenkét fényév messzeségben tőlünk, a mi történelmünk bronzkorszakát, a görög városállamok korát, miután az előző kötetben már taposta a Kőbaltás Ember ösvényeit is!
A fejlődéstörténet törvényei – a maguk milliárdnyi változatában is – kérlelhetetlenek. Ezt Zsoldos Péter egyaránt tudja ösztönösen és tudatosan. Amikor ott a Tau Ceti irgalmatlan messzeségben keringő bolygóján földi párhuzamokat alkalmaz, és újraéli, írja a mi történelmünket sci-fi keretek között, nem cselekszik mást, mint összeötvözi a feszes, szigorú logika és a fehéren izzó látomás űrkitöltő képeit, megalkotva ezzel a rendhagyó magyar science fiction történelmi regényt.
Zsoldos regénye: a múlt valóságmodellje a távoli jövőben. Ez a lényeg – mert ez a történelem magas sci-fi fokon!
Szentiványi Jenő
A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója
Felelős szerkesztő: Tótfalusi István
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Lantos Zsuzsa
Műszaki szerkesztő: Simon Zoltán
11 500 példány, 30,5 (A/5) ív, MSZ 5601-59
IF 996 – f – 7072
68-6095 Pécsi Szikra Nyomda – F. v.: Melles Rezsõ